A végére értem Ida regényének - aminek sok szép sora kapott helyet az emlékeimben. Szó szerint, mert Gárdonyi szóhasználata át van itatva humorral és egyfajta jómodorral, mely általánosságban jellemző a korabeli regényekre.

A történet kedvességét és olvasmányosságát csak fokozta az, hogy nem egy hagyományos “szerelmes történet” bontakozik ki a könyv lapjain, hanem egy abszurd, vicces történet két fiatalról, akik erkölcsileg makulátlanok, elképesztően tisztességesek (az ő korukban is, de a miénkhez képest meg pláne), önérzetesek és mindenféle terveik vannak, csak épp az nem, hogy házastársak legyenek. 

Ida éppen kijön az apácazárdából, ahova az apja benyomta, hogy korhely életét zavartalanul folytathassa. Csaba pedig egy családtagját kellene, hogy anyagilag támogassa, csak épp nem tudja, hogy miből. 

Ekkor Ida apja -annak reményében, hogy így megszabadul a lányától-, apróhirdetést ad fel egy újságban, melyben meghirdeti lánya kezét, teljes vagyonával együtt - melyre Csaba szorult helyzete miatt jelentkezik, bár forrong a teljes belső valója az ilyen jellegű házasodás ellen. Az apa egy alapos ellenőrzésnek ugyan még aláveti a jelentkezőket, de mikor meggyőződik arról, hogy Csaba nem gazember, már oda is passzolja neki lányát egyetlen nap ismeretség után. 

A humort nem nélkülöző történet innen még érdekesebbé válik: a fiatalok egy kölcsönösen előnyös megállapodást kötnek, miszerint alkalomadtán közös megállapodással szétválnak, addig eljátsszák a házaspárt a külvilág számára, otthon viszont idegenek maradnak egymás számára. 

Azzal viszont nem számolnak, hogy lakva kiderül mindegyikükről, hogy milyen remek emberek. És ahogy ez apránként kiderül számukra, egyre jobban elkezdenek kötődni egymáshoz. A vége pedig már történelem: 100 éves volt tavaly. 

Olvassatok el, szerintem élvezni fogjátok! 
Ráadásul ez a kiadás a Libri & Scolar kollaborációjából csodaszép!