Ahogy elkezdtem olvasni a Sátántangót az volt az első gondolatom, hogy “jó ég, kik ezek az emberek?” aztán rájöttem arra, hogy az, hogy “akár Te és én is lehetnénk, ha a reménységünk és a perspektívánk egyenlő lenne a nullával” még ha nem is egészen helytálló válasz - de mégsem áll annyira messze a valóságtól.

Számomra a nagypapámmal folytatott korábbi beszélgetések tették színesebbé és átérezhetőbbé a Sátántangó telepén élő szereplők nyomorúságos, lesüllyedt, reményvesztett és céltalan életét mindamellett, hogy regénybeli életvitelükkel, döntéseikkel semmilyen módon nem tudok azonosulni. A Papámat évek óta komolyan foglalkoztatja az élet értelmének a keresése, rendszeresen filozofál arról, hogy az ő nagyapja milyen magányos volt öreg korában, hogy még egy rádió sem volt a házban, a gyerekei messze laktak stb. és hogy fel sem foghatja, hogy milyen unalmas és céltalan lehetett így az élete. Ezen kívül is számos egzisztencialista kérdést szokott felvetni, melyek szinte szóról szóra megjelennek a regényben is.

A céltalan és depressziós élethelyzet a regény szereplőit cselekvésképtelenné teszi, lenne lehetőségük változtatni de nem mernek, és egymástól elszakadni sem akarnak. Érdekes ez a furcsa kötődés közöttük, amikor kapcsolati rendszerük közel sem mondható egészségesnek. Cselekvés helyett az élvezethajhászatba menekülnek, melyben sokan ki is égnek. Egy-egy átdorbézolt éjszaka után nagyon mély, lét értelmét feszegető kérdéseket ad Krasznahorkai a regény szereplőinek szájába - mindezt pedig zseniálisan teszi.

Az írói stílus a mű nehéz tartalmát is élvezetessé teszi. Az olvasót, jelen esetben engem, az érzelmek színes, széles tárházával ajándékozott meg ez alatt a 270 oldal alatt: az undor, a harag, a felháborodás, a vidulás, a hibás keresése, részvét, zavarodottság, izgalom egyaránt fel-felbukkant bennem, míg a könyvet olvastam. De a szöveg szerkesztése is ad egyfajta nem nyelvi plusz közlést melyek a monotonitást, a pillanatnyi lelkiállapotot vagy épp a zavarodottságot hivatottak érzékletesebbé tenni.

A változás hiányát, a történések folyamatos ismétlődését az idő lassan haladó voltának hangsúlyozásával párosítja a szerző. Erre az is rájátszik, hogy szinte folyamatosan rossz az időjárás, esik az eső. Az unalmas és céltalan életet időnként megmagyarázhatatlan események tarkítják, melyekkel kapcsolatban bár jogosan merülne fel az olvasóban, hogy a szereplők megbolondultak, de mivel többen is szem- és fültanúi ugyanazoknak a természetfölötti eseményeknek, ezért mégsem jelenthető ki, hogy csak képzelegnek. Az pedig, hogy az unalmat nem töri meg más, valami zavaroson és megmagyarázhatatlanon kívül, csak meg jobban növeli a feszültséget.

- Személyes kedvenc szereplőm Futaki egy neki szánt másfél oldalban fel is veti a fő kérdéseket: mi ennek az egész életnek az értelme?! Mert már csak abból adódóan, hogy ezen gondolkodunk kell, hogy legyen értelme. Mert ahogy az ember által készített gépek is beléjük kódolt szabály szerint működnek, úgy kell, hogy legyen valaki, aki azt a szerkezetet is beindította, amiben mi zakatolunk egy életen át.

A reményvesztett, önpusztító falusiak a “megváltást” egy konkrét szereplőtől várják, aki fel is bukkan a regény közepére. A kérdés elsősorban az, hogy vajon a megfelelő helyen keresik -e a választ létük legfontosabb kérdésére?

-
Azt ugyan nem mondom, hogy tiszta szívvel ajánlom bárkinek elolvasni a Sátántangót, mert nem egy könnyed olvasmány, gazdagon van tűzdelve vulgáris és obszcén kifejezésekkel (bár szerintem ez nem öncélú a műben, hanem abszolút indokolt), ezen túlmenően pedig nehezen emészthető eseményeket és gondolatokat vet fel, melyek révén nem feltétlenül lesz bármely olvasóközönség kedvence. De annak az embernek, aki szeret a fentiekhez hasonló kérdésekbe mélyebben is belemenni, biztosan jó alapot nyújthat a gondolkodáshoz.

A könyvet megvásárolhatjátok a Libri oldalán: 
https://www.libri.hu/konyv/satantango.html